E tézisek a Párt alapításával együtt kerültek elfogadásra.

1. Pártunk álláspontja szerint a mozgalom történetében mindösszesen három konszolidált — vagyis stabil és tartós — proletárdiktatúra (szocialista állam) létezett: a Szovjetunió és tagállamai (1917—1925), a Kínai Népköztársaság (1966—1976) és az Albán Szocialista Népköztársaság (1967—1985). Más proletárdiktatúrák léteztek ugyan, de sohasem voltak képesek állandó hatalmat gyakorolni egy meghatározott terület fölött (ezek közé tartoznak például a magyar és bajor szovjetköztársaságok, valamint a Párizsi Kommün).

2. Ami sajátságosan megkülönbözteti a proletárdiktatúrákat a „közönséges” forradalmi demokráciáktól, az végső soron a proletár forradalmi program követése. Alkotmányos rendelkezések és pártok elnevezései önmagukban semmit sem mondanak egy állam osztályjellegéről, hisz nem azért lesz egy állam proletárdiktatúra, mert egy „kommunistának” nevezett párt irányítja, vagy mert „tisztán demokratikus”. Hogy az állam a proletariátus osztályérdekét szolgálja-e — egyedül ez lehet szocialista jellegének mércéje.

3. A Szovjetunió minden kétséget kizárólag a világ első sikeres szocialista állama volt. Az az elnyújtott forradalmi folyamat teremtette, mely a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődött; elhalt azonban e forradalommal együtt 1925-ben.

4. Mihelyt megalakult, Szovjet-Oroszország rögvest demonstrálta proletár mivoltát: véget vetett a háborúnak; megszabadult a földesuraktól és a földbeni magántulajdontól; államosította a gyárakat és a munkások irányításába bocsátotta őket; eltörölte az államadósságot; elrendelte, hogy az egykori Orosz Birodalom minden nemzete önmagáról rendelkezhessék.

5. Lenin így írt: „A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosra felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett »paradicsom« visszaszerzéséért, családjaikért, melyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a »csőcselék« pusztulásra és nyomorra (vagy »közönséges« munkára…) ítél.”¹⁾ Ez igaz volt Szovjet-Oroszországra is, talán még jobban, mint Európa többi nációira, hisz a tömegek ott sokkal fejletlenebbek és a kizsákmányolók sokkal hatalmasabbak voltak.

7. A megdöntött osztályok olyan erővel álltak ellen, hogy a szovjetkormány kénytelen volt bevezetni az Új Gazdaságpolitikát (NEP); ez nem volt több, mint engedmény a kulákok és a kisvállalkozók felé — azt megakadályozandó, hogy azok a nagytőkével összeállva egy az egyben megdöntsék a szocialista államot.

8. Az oroszok arra számítottak, hogy a forradalom rövidest átterjed a Nyugatra, mely így erőt, illetőleg erkölcsi, gazdasági és katonai segítséget nyújthatott volna számukra. E forradalom azonban sohasem érkezett meg, a NEP hagyta sebhely pedig egyre csak elfekélyesedett. A nagyparasztok és a kisvállalkozók mellett megjelent a kispolgárság egy harmadik rétege: a bürokraták.

9. A bürokrácia az állami intézményekben és a Pártban is elburjánzott. A tömegek gyengék voltak — túl gyengék, hogy megakadályozzák felemelkedését; a Kommunista Párt alulfejlettsége és a nagy Lenin halála — aki addig a marxizmus legerősebb (és, mondhatnók, egyetlen elvhű) képviselője volt — a Párt bürokratikus eltulajdonításához vezetett. E bürokratákat Joszif Sztálin vezette; nem volt ő azonban nagy cselszövő s nem volt személyesen felelős az átmenetért. Mindössze koordinátor volt, a kispolgárság egy különös rétegének politikai megbízottja. Maga a sztálinizmus sem volt több, mint a leninizmus megtisztítva mindentől, ami a kispolgár számára nem tetszetős: leninizmus leninizmus nélkül, leninizmus mint puszta látványvilág.

10. Az új bürokratikus uralkodó osztály, mihelyt hatalomra került, azonnal felhagyott a szocializmus építésével. A Szovjetunió eddigre ízig-vérig tőkéssé vált; a bürokraták nem pusztították el a szocializmust — mindössze megadták neki a kegyelemdöfést.

11. E hatalomátvételt a burzsoák belharca követte: a kulákok és kisvállalkozók az egyik oldalon, a bürokraták a másikon. Az előbbiek magukat képviselték — a kistőkét; az utóbbiak a nagytőke, vagyis ez esetben az Állam hús-vér képviselői voltak. Küzdelmük ugyanaz volt, ami minden tőkésedő országban lezajlott: a kistermelés halála a nagytőke keze által. A nagytőke azonban ezúttal közvetlenül irányította az állami apparátust, s a folyamat így tízszer gyorsabban ment végbe. Ami más országoknak évszázadokba telt, a Szovjetunió mindösszesen két évtized alatt megvalósította: a második világháború elejére egy majdhogynem teljesen kifejlett kapitalista állammá lett; a végére már imperialista is.

12. Tőkés fejlődése idején a Szovjetunió még relatíve progresszív volt. Leninista múltjához mérten persze reakciós volt; a stagnáló, imperialista Nyugathoz képest viszont mégis csak progresszív — progresszív demokratikus, nem szocialista értelemben.

13. A második világháború folyamán a Szovjetunió végleg elvesztette mindazt, ami egykor progresszívvá tette. Végleg és visszafordíthatatlanul imperialista állammá lett, mely Kelet-Európa legjava fölött uralkodott — Németország és Magyarország kifosztása, a balti államok annektálása és Izrael opportunista támogatása (mely támogatást később visszavontak, mihelyt bebizonyosodott, hogy Izrael az amerikai érdekszférába fog tartozni) mind ezt bizonyítják. Ez volt a pillanat, amikor a szocializmus utolsó maradványai is eltűntek a Szovjetunióból — maga mögött mindössze egy üres héjat és értelmetlenné lett neveket s jelszavakat hagyott.

14. A világháború utáni nemzetközi helyzet által teremtett „szocialista” államok többsége nem volt több, mint a Szovjetunió holmi bábja — félgyarmat. Volt azonban néhány kivétel: Albánia, Kína és Jugoszlávia. E három önmagát szabadította fel s ezért nem voltak úgy aláetve a szovjet szociálimperializmusnak, mint társaik. Jugoszlávia, mint tudjuk, arra használta e lehetőséget, hogy független kapitalista-imperialista államot építsen; a másik kettő azonban a forradalom útját választotta.

15. Visszamaradottságuk miatt se Albánia, se Kína nem tudott közvetlenül a szocialista forradalomba lépni. Burzsoáziájuk azonban épp emiatt módfölött gyönge volt — ez helyet hagyott a proletariátusnak, hogy átvegye a politikai vezető szerepét, bár egyelőre nem volt képes megindítani a szocialista átalakulást.

16. Az ezt követő polgári fejlődés mindkét esetben a Szovjetunióéhoz hasonlóan folyt le, egy fontos különbséggel: a bürokrácia sohasem vált olyan erőssé, mint ott. Létezett természetesen, és egyre csak nagyobb problémát jelentett, de olyat, amely kontrollálható volt és egyáltalában nem sodorta veszélybe a népi demokratikus rendet.

17. E nemzetek polgári fejlődése a hatvanas évek közepén érte el tetőpontját. A kispolgári bürokrácia és a proletariátus egészen addig karöltve haladtak; ekkor azonban gyökeresen elváltak útjaik. A proletariátus tehát, az államhatalom birtokában, vérremenő küzdelembe kezdett a bürokratákkal, hogy átalakítsa a népi demokratikus diktatúrát a proletariátus szocialista diktatúrájává.

18. A kései hatvanas évek az osztályharc sebes felerősödését hozták magukkal először Kínában, majd nem sokkal később Albániában. Kínában a Május 16-i Körlevél volt a burzsoáziával való végső szakítás kihirdetője: „A burzsoázi ama képviselői, akik besettenkedtek a pártba, a kormányba, a hadseregbe, valamint egyes kulturális körökbe, nem egyebek, mint egy csomó ellenforradalmi revizionista. Mihelyt a körülmények megfelelők, meg fogják ragadni a politikai hatalmat s a proletariátus diktatúráját a burzsoázia diktatúrájává fogják változtatni. Néhányukon már keresztülláttunk, másokon még nem. Néhányukban még mindig megbízunk s utódainkként neveljük őket; az olyanokat, mint Hruscsov, akik még mindig megbújnak sorainkban.”²⁾

19. E küzdelmek kulturális forradalmakként jelentek meg (Kínában mint a Nagy Proletár Kulturális Forradalom, Albániában pedig mint a Kulturális és Ideológiai Forradalom): tömegküzdelem a kommunista párt vezetésével a reakciós ideológia és a bürokrácia ellen. Ebben az értelemben a bürokráciával való végső szakítás jelei voltak; minthogy a proletariátus már csak a bürokráciával osztozott a hatalmon, ez egyben a szocialista forradalom kezdetét is jelentette. E kulturális forradalmak kezdetétől fogva tehát Kína és Albánia proletárdiktatúrák voltak.

20. A kulturális forradalmak kezdetben győzedelmesek voltak. Ahogy tudjuk azonban, és ahogy az Albán Munkapárt és a Kínai Kommunista Párt is minden bizonnyal tudta, kapitalista államokkal körülvéve a proletariátus nem tarthatja meg hatalmát, hacsak nem erősíti fel küzdelmét a burzsoázia ellen tízszeresen; hacsak nem teszi a szocialista forradalmat folyamatossá és állandóvá.

21. Bármily elengedhetetlen is, az állandó osztályharc kimerítő, főképp elszigetelt országokban, erkölcsi és anyagi támogatás híján. A nép előbb-utóbb kifárad, amely a forradalom összeomlásához vezet. Ez végül mindkét országban megtörtént — először Kínában 1976-ban, majd Albániában 1985-ben.

22. Kifejezetten hiányzott az erkölcsi támogatás — az ellenforradalmat mindkét esetben megelőzte a párt elkorcsosulása. Ennek oka a kínai és albán forradalmakban közös történelmi korlátoltság volt: egyik sem volt képes a marxizmus—leninizmust teljességében helyesen megragadni (e korlátoltságuk valójában még az orosz forradalommal is közös volt; Oroszországban talán Lenin volt a marxizmus egyetlen valóban eltökélt képviselője — halála után a Párt úgyszólván elvesztette az eszét). Ezt azzal kompenzálták, hogy vezetőiknek áldozták magukat — jó, forradalmi, ám végső soron halandó vezetőknek. Mao Ce-tung 1976-ban, Enver Hoxha pedig 1985-ben hunyt el; az ellenforradalom mindkét esetben majdhogynem azonnal követte halálukat.

23. Kínában — amely addigra egy hatalmas ipari nemzetté lett — az ellenforradalom a modern kínai imperializmus születéséhez vezetett. Visszavezették a tőkés módszereket a termelésbe, a bürokrácia abszolút hatalomra tett szert; sok vállalatot privatizáltak. Mindeközben Albánia gyönge maradt, s végül az egész államapparátus összeomlott. A nyugati imperializmus aztán éppúgy kifosztotta, mint Kelet-Európa többi országát.

24. Az ellenforradalom elsődleges oka mindhárom esetben a kommunista párt primitívsége volt, amely miatt az képtelen volt ragaszkodni doktrínájához, politikai vonalához és általános irányzatához, mihelyt ideológiai vezetője meghalt.

25. Tanulnunk kell a múltból. A legnagyobb sértés volna mind e forradalmak felé, ha egy az egyben le akarnók őket másolni, minden erősségeikkel és gyengeségeikkel egyetemben. A múlt évszázad küzdelmeiből levonandó legfontosabb tanulság az, hogy a szocializmus győzelméhez egy doktrínailag homogén, szigorúan antirevizionista és rendkívül fegyelmezett pártott kell hogy fölépítsünk, amelyben nem marad hely az ideológiai bizonytalanságra és ingadozásra — csakis így lehet a marxista—leninista doktrínát fönntartani anélkül, hogy egyes vezetőkre utalnók magunkat.