Magyar Kommunista Párt

Ez az oldal csak olvasható. Megtekintheted a forrását, de nem változtathatod meg. Ha úgy gondolod, hogy ez helytelen, keresd fel az adminisztrátorokat!
====== Venezuela, Grönland, Irán… ki a következő? ======

//2026. márc. 16.//

2026 januárja óta mintha sebességbe kapcsolt volna a világtörténelem. A világ vezető birodalma, az Amerikai Egyesült Államok rövid idő alatt négy szuverén ország ajtaján „kopogtatott” más-más okokból. Habár ezek az események egymástól távol, különböző körülmények között zajlottak, tökéletesen beleillenek a Trump-kormányzat imperialista politikájába és a felerősödő imperialista nagyhatalmi versengés összképébe.

===== Venezuela =====

2026. január 3-án az amerikaiak megtámadták Venezuelát és elrabolták Nicolás Maduro elnököt. Trump először a drogháborúval próbálta igazolni az agressziót, mondván, hogy Maduro egy drogkartell feje volt és kábítószert terjesztett az Egyesült Államokban. Ez a narratíva gyorsan megbukott – olyan gyorsan, hogy maga az Egyesült Államok is beismerte, hogy a Maduro-féle kartell effektíve nem létezik((Prager, Stephen (2026): //After Claiming Maduro Was Its Kingpin, DOJ Now Admits in Court That ‘Cartel De Los Soles’ Isn’t a Real Group.// Common Dreams. 2026.01.06.)) A kábítószer után a Fehér Ház elővette a demokrácia szent ügyét, ami még nevetségesebb volt, hiszen az Egyesült Államok az az ország, amely sportot űz más országok demokratikusan megválasztott kormányainak megdöntéséből és ahol jelenleg is folyik a burzsoá demokrácia mégoly látszólagos jogrendszerének felszámolása. A „demokratikus” mese már csak azért sem állta meg a helyét, mivel Maduro elrablását nem követte a venezuelai rezsim bukása. A bolivári rendszer fennmaradt, sőt mi több, a hivatalba lépő új elnök, Delcy Rodriguez minden jel szerint szívélyes viszonyban áll az amerikaiakkal és készségesen ki is szolgálja őket.

Mivel a világ közvéleménye átlátott az amerikai narratívákon, Trump hirtelen őszinte hangnemre váltott: kerekperec kijelentette, hogy a támadás valódi oka – micsoda meglepetés! – Venezuela hatalmas kőolajkészlete volt. Ennek megfelelően az USA átvette az irányítást a korábban állami kontroll alatt álló venezuelai olajipar felett, és arra utasította az amerikai olajvállalatokat, hogy kezdjenek hozzá a fekete arany kitermeléséhez.((Buschschlüter, Vanessa (2026): //Who is running Venezuela and what are Trump's oil plans?// BBC. 2026.02.06.))

A Venezuela elleni agressziónak két fő tanulsága van. 

Egyfelől, a világ szocialista-kommunista pártjainak és Venezuela proletariátusának szembe kell néznie a bolivári „szocializmus” teljes csődjével. Az új vezetés kettős játékot játszik: míg Caracasban antiimperialista szólamokkal harcba hívja a népet, addig Washingtonban megnyugtatja a világ önjelölt urát, hogy minden a tervei szerint alakul, és hogy az olaj zavartalanul fog folyni. Nem véletlen, hogy Maduro elrablása olyan egyszerű volt: mind Delcy Rodriguez, mind pedig az erős embernek számító belügyminiszter, Diosdado Cabello titkos tárgyalásokat folytattak az amerikaiakkal Maduro elrablása előtt, és együttműködésükről biztosították Trumpot arra az esetre, ha Maduro „eltűnne”. Washington Rodriguez-be vetett bizalma nem légből kapott: az új elnökasszony remek összeköttetésekkel rendelkezik az amerikai olajipari vállalatok berkeiben.((Roston, Aram (2026): //Venezuela’s Delcy Rodríguez assured US of cooperation before Maduro’s capture.// The Guardian. 2026.01.22.)) Miután az ország csődbe ment a hibás gazdaságpolitika és az amerikai szankciók nyomán, a venezuelai „szocializmus” erkölcsi vereséget is szenvedett azáltal, hogy behódolt Trumpnak, Venezuelát pedig újgyarmati helyzetbe taszította.

A venezuelai kaland másik érdekessége az volt, hogy a nagy kardcsörtetés ellenére az Egyesült Államok nem vállalkozott egy olyan nagy, szárazföldi műveleteket is magába foglaló támadásra, mint tette azt 2003-ban, Irak ellen. Ennek oka – a venezuelai „szocializmus” vezetőinek fent említett árulása mellett – az, hogy az amerikai uralkodó osztály félt az elhúzódó háborútól, hiszen az még győzelem esetén is jelentős veszteségekkel járt volna mind emberi, mind pedig politikai értelemben. Ha ugyanis Venezuelát megszállják, az népi ellenálláshoz, gerillaháborúhoz és menekültválsághoz vezetett volna, ami destabilizálhatta volna az egész régiót. Trump tehát – akármennyire is szereti a hangos erőfitogtatást – nem szálhatta meg Venezuelát, hiszen egy ilyen „győzelem”, bármily előnyösnek is látszik (közvetlen ellenőrzést gyakorolna az olaj és az ország felett, nem kéne senkivel sem egyezkednie), hosszútávon politikai vereséggel zárult volna, csakúgy, mint Irak és Afganisztán hosszútávú megszállása. 

===== Grönland =====

Rögtön Venezuela után az amerikai vezetés elkezdte pedzegetni Grönland kérdését is. A Dániához tartozó óriási sziget a geopolitikai elhelyezkedése és a területén található ásványkincsek miatt bír nagy jelentőséggel. Habár Dánia a NATO imperialista szövetségének egyik alapító tagja, és mint olyan, az USA szövetségese, ez nem gátolta meg Trumpot abban, hogy szemet vessen Grönlandra. Az európai kapitalista hatalmak hirtelen rájöttek, hogy milyen is valójában az amerikai imperializmus. Ízelítőt kaphattak abból, amit ők csináltak a gyarmatosítás korában. 

Az USA kormánya – miután Dánia és Európa nem adta át neki a szigetet – kereskedelmi vámokat helyezett kilátásba saját szövetségesei ellen, és meglebegtette, hogy még a NATO-ból is kilép. Európán óriási ijedtség lett úrrá, hiszen az itteni burzsoázia tudja, hogy – még – képtelen komoly globális erőkivetítésre az amerikai hadsereg nélkül. Ezért aztán mind Macron francia elnök, mind pedig Mark Rutte, a NATO főtitkára privát levélben kereste meg Trumpot, hogy álljon el Európa meggyengítésétől. Trump, aki ugyanolyan módon beszél és cselekszik a világpolitikában, mint egy nagydarab óvodás a játszótéri homokozóban, nyilvánosságra hozta a két európai „államférfi” gyáva, alázkodó levelét. „Barátom (…) nagy tetteket tudunk véghezvinni Iránban (…) nem tudom, mit akarsz Grönlandon (…) vacsorázzunk együtt Párizsban” – írta Macron. „Elnököm (…) amit Szíriában tettél, hihetetlen volt (…) a médiában majd beszámolok arról a sok jóról, amiket Gázában és Ukrajnában csináltál (…) alig várom, hogy lássalak” – így Rutte.((Ireland, Olivia – Kola, Paulin (2026): //Trump's full messages with European leaders – and what they tell us.// BBC. 2026.01.20.))

Ilyen hangnemben beszélnek az európai nagyburzsoázia képviselői azzal az emberrel, aki meg akarja őket rövidíteni! Micsoda arcátlan, gerinctelen viselkedés. Ennél már csak az a szégyenteljesebb, hogy az európai liberálisok ennek ellenére is képtelenek voltak fellépni Trump ellen. 

Mark Rutte és atlantista társai végül látszólag elsimították a dolgot Trumppal, a grönlandi kérdést pedig elnapolták. A történet csattanójára azonban Davosban, a Világgazdasági Fórum 2026-os gyűlésén került sor. A legfőbb attrakció Mark Carney kanadai miniszterelnök volt, aki kijelentette, hogy a hidegháború után felépült „szabályokon alapuló világrendszer” (értsd: Amerika és Európa szabályain alapuló rendszer) nincs többé; sőt mi több, Carney azt is kimondta, hogy ez a világrendszer álszent volt, ugyanis a „szabályok”, amelyeken maga a rendszer alapult kizárólag az észak-amerikai és európai kapitalista országoknak kedveztek, míg a fejlődő világot gúzsba kötötték.((World Economic Forum (2026): //Davos 2026: Special address by Mark Carney, Prime Minister of Canada.// 2026.01.20.)) Ennek a kijelentésnek az igazságát jól tükrözi Ukrajna és Palesztina párhuzama. A nyugati világ az agresszió tilalmáról és a szabályokról papol, és amennyiben Oroszország, vagy más „lator” államok szegik meg ezeket a szabályokat (pl. Ukrajna, egy jelenleg nyugati befolyás alatt álló ország megtámadásával), akkor egyből szankcionál és büntet. Amennyiben viszont egy nyugati ország követ el valami kifogásolni valót (pl. népirtást Palesztina ellen – ebben az USA és Izrael egyaránt bűnrészesek), akkor az ún. szabad és demokratikus világ csak „kifejezi aggodalmát” vagy „reménykedik a helyzet javulásában” és biztosítja az áldozatokat arról, hogy „gondolataiban és imáiban” majd mindig rájuk gondol. 

Davos után jött a Müncheni Biztonsági Konferencia 2026 februárjában, ahol úgy tűnt, mintha a felek elásták volna a csatabárdokat. Ha azonban az ember egy kicsit elmélyül a konferencián elhangzottakban, akkor láthatja, hogy ez nem így van. Dánia továbbra is fenyegetve érzi magát a Grönland-ügyben, és a keresztényfundamentalista amerikai diplomaták még mindig sportot űznek az európai liberálisok kigúnyolásából.((Yerushalmy, Jonathan (2026): //What next for Greenland and Ukraine? Questions after the Munich security conference.// The Guardian. 2026.02.16.)) Ha ez nem lenne elég, Trump ugyanúgy fenyegeti a szövetségeseit (pl. Kanadát egy Kínával kötött megállapodás miatt), mint korábban és újabb vámokat vet ki a világra – még akkor is, ha azokat még a saját Legfelsőbb Bírósága korlátozza.((Sherman, Natalie (2026): //Higher tariffs likely this week, says US Treasury.// BBC. 2026.03.04.)) A Fehér Házban ülő óvodás legutóbb Spanyolországot fenyegette meg egy teljes kereskedelmi bojkottal, miután Madrid nem volt hajlandó támogatni Washington illegális iráni háborúját.

===== Irán =====

Irán már 2025 augusztusában terítékre került, de akkor még túl nagy falatnak bizonyult. Ennek ellenére a tavaly nyáron iráni katonai és nukleáris létesítmények ellen végrehajtott amerikai és izraeli csapásokat Washingtonban és Tel-Avivban győzelemként könyvelték el. Trump és Benjámín Netanjáhú diadalmasan kijelentették, hogy leszámoltak az iráni ajatollah atomprogramjával.

2025 és 2026 fordulóján újabb lehetőség adódott Irán térdre kényszerítésére. Az ország ellen érvényben lévő amerikai szankciók miatt elszegényedő irániak fellázadtak a reakciós Iszlám Köztársaság ellen.((Shamim, Sarah (2026): //How US sanctions crippled lives of Iranians Trump says he wants to ‘help’.// Al Jazeera. 2026.01.13.)) Az Egyesült Államok vezetői nem titkolták, hogy az Iránt sújtó gazdasági nehézségeket és velük együtt a lázadást is ők okozták: az államkincstár élén álló Scott Bassent azzal kérkedett, hogy az USA dollárhiányt idézett elő Iránban, amely tönkretette az ország gazdaságát.((Sharma, Yashraj (2026): //US says it caused dollar shortage to trigger Iran protests: What that means.// Al Jazeera. 2026.02.13.))

Habár az óriási iráni tüntetéssorozat gazdasági okokból indult, hamarosan – ahogy az lenni szokott – politikai tartalmat is kapott. A tüntetők közül sokan követelték Hamanei ajatollah hatalomból való eltávolítását és az iszlám teokrácia megszüntetését. A demonstrációk utcai harcokba fordultak át, és egy valóságos felkelés vette kezdetét. A lehetséges forradalomnak azonban nem volt központi, vezető ereje. Az Iszlám Köztársaság bukásáért kardoskodó, javában nyugaton élő iráni monarchista emigránsok (pl. Reza Pahlavi, a volt iráni sah fia) nem tudták érdemben befolyásolni az eseményeket. Az Iszlám Köztársaság végül brutális eszközökkel leverte a felkelést, és úrrá lett a helyzeten. Az amerikai imperialisták a felkelés során végig biztatták az irániakat, hogy harcoljanak csak tovább, mert a segítség úton van. Az iráni ellenzék köreiben sokan el is hitték, hogy Trump megmenti őket, és elhozza nekik a „szabadságot” és a „demokráciát”. Ez azonban elmaradt.

Miután az Iszlám Köztársaság nem omlott össze a saját súlya alatt, Washington új ürügyet keresett. Kitalálták, hogy Irán nukleáris létesítményei – amelyeket az amerikaiak elvileg tavaly nyáron megsemmisítettek – hirtelen újra elkezdtek urániumot dúsítani. Hiába próbálkoztak az irániak megegyezésre jutni az amerikaiakkal és hiába haladtak minden jel szerint jól a tárgyalások, Washington 2026. február 28-án Izraellel karöltve megtámadta Iránt. Amerika azzal indokolta a „megelőző csapást”, hogy Irán (vélt) nukleáris és rakétaképességeit bevetve kíván támadást indítani az USA és Izrael ellen. Nem meglepő módon ez is egy hazugság volt, hiszen a Pentagon maga vallotta be, hogy Irán nem tervezett semmilyen támadást.((Stewart, Phil – Pamuk, Humeyra (2026): //Pentagon tells Congress no sign that Iran was going to attack US first, sources say.// Reuters. 2026.03.02.)) Marco Rubio amerikai külügyminiszter egészen érdekes logikával magyarázta az Irán elleni támadás rációját. Szerinte az USA-nak azért kellett megtámadnia Iránt, mivel Izrael amúgy is megtámadta volna, és az izraeli támadást követően Irán amerikai célpontokat is célba vett volna.((Basu, Zachary – Caputo, Marc – Isenstadt, Alex – Ravid, Barak (2026): //Rubio's war remarks blow open MAGA's Israel divide.// Axios. 2026.03.03.))

Ugyan a légi- és rakétacsapások végeztek Hamenei ajatollahhal és az iráni vezetés jelentős részével, az Iszlám Köztársaság nem omlott össze. Sőt mi több, az irániak széleskörű ellencsapásokat indítottak nemcsak Izrael, hanem a Perzsa-öbölben található, semleges, de Amerika-barát olajmonarchiák ellen. Emellett az irániak lezárták a stratégiai fontosságú Hormuzi-szorost is, amelyen keresztül a világ nyersolaj- és földgázkészleteinek 20 százaléka halad át. Ennek már most is megvan az eredménye: a nyersolaj ára 10 százalékkal emelkedett((Domonoske, Camilla (2026): //WATCH: How traffic dried up in the Strait of Hormuz since the Iran war began.// NPR. 2026.03.04.)), a cseppfolyósított földgázé (amely Európa számára nagyon fontos) pedig legalább 35 százalékkal.((Leask, Hugh (2026): //Middle East war sends natural gas prices soaring, raising growth shock risk for Europe and Asia.// CNBC. 2026.03.03.))

Úgy néz ki, hogy az iráni állam a pusztító erejű amerikai csapások ellenére nem fog összeomlani. Olcsó drónjaikkal még sokáig lőhetnek a közelben található amerikai bázisokra és az olajmonarchiákra. Bizonyos szempontból tehát az idő nekik dolgozik. Ebben az a tény is közrejátszik, hogy kizárólag légierővel nem lehet megdönteni egy rezsimet sem. Ahhoz, hogy Trump átvegye Irán felett az irányítást (vagy legalábbis együttműködésre kényszerítse az Iszlám Köztársaságot) az amerikaiaknak kéne egy aduász. Ugyanígy volt Venezuelában is: a győzelmet valóban a gyors légicsapások és Maduro elrablása alapozta meg, de az egész nem ért volna semmit, ha Delcy Rodriguez nem ajánlja fel szolgálatait. Ezzel tudta ugyanis Trump elkerülni az elhúzódó háborút és a szárazföldi műveleteket.

Ilyen ütőkártya azonban Irán esetében nincsen. Nem utolsó sorban azért, mert Trumpnak nincs embere Iránon belül. Iránon kívül, az emigrációban bőven akad, de tudja, hogy azokat az irániak nem ismernék el vezetőnek. Így aztán marad az utolsó opció – szárazföldi invázió Irán ellen.((Schneid, Rebecca (2026): //Trump Says He Would Deploy Ground Troops to Iran ‘If Necessary’.// Time. 2026.03.02.))

===== Tanulságok és következtetések =====

Az irtózatos tűzerő, az óriási hadiipar és a monstrum gazdaság ellenére a világ legerősebb imperialista hatalma – úgy látszik – képtelen elérni a céljait. Habár Trump úgy vágott neki a dolgoknak, hogy rendet tesz a világban, nyomában csak még nagyobb káosz jár. Trump egy olyan „tűzoltó”, aki víz és homok helyett olajjal dolgozik. A Kínával való imperialista versengés arra készteti, hogy mindenbe belekapaszkodjon, amibe csak tud.

Noha a venezuelai kaland alapvetően egy siker volt, az Irán elleni akció semmiképpen sem nevezhető annak. Trump csak még nagyobb erőbevetéssel fogja tudni véghez vinni terveit, az pedig pénzbe és vérbe fog kerülni; túl nagy véráldozatot pedig nem engedhet meg magának, ha azt akarja, hogy a pártja túlélje az amerikai időközi választásokat.((Ugyanakkor felmerül a kérdés: érdekli-e Trumpot egyáltalán az amerikai „demokrácia”? A jelenlegi republikánus vezetés amellett, hogy már egyszer megpróbált érvénytelenné tenni egy számára kedvezőtlen választást (2021. január 6-i reakció), most is azon dolgozik, hogy a választási törvények átírásával biztosítsa magának a hatalmat. – V.Z.))

A világimperializmust illetően egyértelműen kijelenthetjük, hogy a nagyhatalmi versengés új szakaszába léptünk. Kína és India gazdasági előretörése folytatódik, Grönland után pedig Európa és Kanada is elkezdték bontogatni szárnyaikat. Mondhatnánk, hogy az ENSZ-féle világkormány eszméje, amely a kapitalista-imperialista országok békés együttműködésén alapult, végleg kimúlt – de valójában soha nem is élt. Lenin nagyon helyesen ítélte meg, mikor szembeszállt Karl Kautsky ún. ultraimperializmus-elméletével, és bebizonyította, hogy noha sor kerülhet arra, hogy imperialista országok ideig-óráig békés együttélést gyakorolnak, a kapitalizmus által okozott gazdasági hullámvölgyek idővel okvetlenül háborúkhoz és versengéshez vezetnek. 

Egy ilyen világban a proletariátusnak kezébe kell vennie saját sorsát, és meg kell döntenie az ösztönei által uralt, a világ vezetésére egyre inkább képtelen burzsoázia uralmát, mielőtt az újabb világháborúhoz és az emberi faj pusztulásához vezet.

-- **Vass Zoltán**