Háború — minden politikus, minden demagóg, „népbarát”, populista, jobb- és „baloldali”1 influenszer, egyszóval az összes jelentős közszereplő ezzel ijesztget. Az ujjmutogatás fergeteges proporciókat öltött: a jobboldal szerint a „baloldal” Ukrajnába akarja küldeni a fiainkat (ill. leányainkat is); a „baloldal” szerint a jobboldal az oroszokat támogatván szponzorává lesz megannyi ukrán település, s ami fontosabb, polgár pusztulásának. Mindeközben mindkettő a háborút pártolja, habár másképp. Annyiban mindenesetre egyetértenek, hogy Izraelnek joga van ártatlan palesztinokat halomra ölni — hasonló, de mégis különböző érvekkel; erre még visszatérünk.
Ez mind persze csöppet sem új — a sovinizmus egyidős magukkal a nációkkal, melyeket oly extrém módon trónra emel. Ám az, hogy a jelenség tartalmilag teljesen szokványos, a legkevésbé sem jelenti, hogy ne öltött volna új köntöst, s ne váltott volna formát.
S valóban — a puszta, maradi, régi vágású hazafiasságot, a „vagy mi, vagy ők”-féle háborús korszellemet felváltotta az új, fennkölt, szavakban — ámde csakis szavakban! — internacionalista szent háború, immáron nem a „nemzeti érdekek” zászlaja alatt vívván, hanem épp ellenkezőleg, valamiféle univerzális, erkölcs-vezérelte célzatért. Manapság a háborút a békéért divatos vívni.
Vegyünk néhány példát: egyet a jobboldaltól, egyet pedig attól a csőcseléktől, amelyet a magyar politikai teátrum színpadán a „baloldal” gúnynévvel szokás illetni. Kezdjük a jobboldallal.
Az Orbán-kormány kedves időltöltése azzal dicsekedni, hogy ők az egyetlen békepárti kormány Európában. Ez elsősorban abból áll, hogy kígyót-békát beszél egy mitikus „háborúpárti baloldalról” — valójában a liberálisokra célozva —, ill. abból is, hogy néha egyhetes világkörutakat szervez, ahol büszkén kezet ráz a nagy imperialista hatalmak vezetőivel, hogy aztán hazatérvén büszkélkedhessék azzal a sok semmivel, amit az asztalra letett.
És tényleg nem ért el semmit — nemcsak hogy sehol sem tört ki még a béke a Miniszterelnök úr munkásságának köszönhetően, ennek csupán az eshetősége sem merült fel. Amit valóban megtesz a háború ellen — pl. az Ukrajnába küldött hadisegély elleni fellépés —, az egyrészről rendkívül kevés, másrészről pedig kevéssé több, mint diplomatikus manőver avégett, hogy a magyar állam kapcsolata jó maradjon a keleti imperialista hatalmakkal (vagyis Oroszországgal és Kínával). Mellesleg éppen azért nem megy túl messzire háborúellenességében, mert azzal a nyugati hatalmakkal való kapcsolatát rontaná túlságosan — egyszóval: a Kormány kezében az egész nemzet kardélen táncol a két blokk között.
Azt, hogy a Kormány békepártisága minő komolyanvehetetlen, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezzel az egész afférrel párhuzamosan teljesen támogatják Izraelt, ami minden kétséget kizárólag véres hódító háborút folytat a palesztin nép ellen, ill. hogy itthon is háborúra készülnek: a Honvédség már több, mint fél éve hatalmas toborzási kampányt folytat szerte Magyarországon. Az ilyesmit nem azok csinálják, akik valóban békét akarnak.
De a Kormányra elég szó jutott. Vegyük egy pillanatra az ún. „baloldalt”.
Ez a „baloldal” általában azzal vádolja a jobboldalt, hogy az az oroszokat támogatja. Tudniillik e „baloldal” erősen nyugatpárti (v.ö. a jobboldal semlegesebb politikájával), és így feltétel nélkül kiáll a Nyugat érdekei mellett — amely ez esetben Ukrajna nyugati orientációjának fenntartását jelenti. Igen ám, de ahogy kutyából sem lesz szalonna, úgy az imperializmus szolgálásából sem lesz népszerű szlogen — s így a „baloldal” arra kényszerül, hogy magát valamiféle liberális nyugati értékrend fáklyavivőjeként prezentálja.
Említettem, hogy visszatérünk még Izrael kérdésére, elsősorban azért, mert ez mindennél jobban bemutatja, hogy a jobboldal és a „baloldal” között nincs valódi különbség, mindössze apró részletkérdésekben. Az a helyzet, ugyanis, hogy mindkét oldal büszkén támogatja Izraelt a Gáza elleni népirtó háborújában. És miért? Azért, mert ellentéteik sohasem valódi értékekről szóltak, végső soron mindkettő az imperializmust szolgálja — annyi különbséggel, hogy a jobboldal Magyarországot független imperialista hatalommá akarja tenni, míg a „baloldal” integrálni akarja az összeurópai imperializmusba.
Mindkettő a saját érveit használja erre: az egyik az Izraeli Állam európai, „judeokeresztény” értékrendjét méltatja, a másik a haladóságát. Abban azonban mindketten egyetértenek, hogy nem megengedhető, hogy Palesztina szabad ország legyen, hisz bár máshogy, mindkettő az imprializmust támogatja, és egy szabad Palesztina minden imperializmusnak ártana.
A gazdagok, a burzsoázia képviselői, bárminek is nevezik magukat, mindig háborúpártiak, így vagy úgy. Egyik sem érdemel bizalmat. Egyetlen valóban háborúellenes vonal van: ellenezni a kapitalista országok háborúit minden körülmények között, akárki is támadott először, akármilyen kifogással is teszik. És erre csakis a nép képes, azok, akiknek valóban nem érdeke a háború. Ezt jelenti a szocialista internacionalizmus.
Inyin Éva
-
Hogy miért az idézőjel? Ez meglehetősen egyszerű — az, amit manapság „baloldalnak” szokás csúfolni, valójában a liberális balközép. A valódi baloldal a haladást képviseli; a magyar álbaloldal mindössze stagnációt képes összehozni. ↩︎