A Marxista–Leninista Kommunista Párt egy antirevizionista marxista–leninista párt. Nézetei azon az egységes és konkrét doktrínán alapulnak, amelyet Karl Marx, Friedrich Engels és Vlagyimir Lenin fejlesztettek ki, s amelyet a Kommunista Internacionálé első négy kongresszusa rendszerré formált.
Az MLKP ezen túl továbbfejlesztette a marxizmus–leninizmust, levonván a tanulságokat a XX. század mozgalmaiból, illetőleg általánosan kiegészítve azt új elemekkel.
Az MLKP antirevizionista. Ez azt jelenti, hogy ellenez minden visszamenőleges változtatását a marxista–leninista doktrínának, csak és kizárólag a hozzáadó változtatást fogadja el — kivéve, ha a változtatás tényi hibát javít (ilyen például Engels néhány állítása az „A család, magántulajdon és az állam eredete” c. művében).
A revizionisták ezt az álláspontot természetesen megbélyegzik mint „dogmatizmust”, mint ”doktrinérséget” — gyűlölködésük mellesleg a legnagyobb dicséret, mellyel egy pártot illethetnek. Mindazonáltal tisztázandó: az MLKP mindig is a marxizmus–leninizmus kreatív alkalmazása mellett szállt síkra, s a jövőben is így fog tenni; mindössze ahhoz ragaszkodik, hogy a valódi marxizmus–leninizmust, s ne valami olcsó utánzatát alkalmazza kreatívan.
Az MLKP határozottan antisztálinista. A Szovjetuniót csak az ÖK(b)P XIV. kongresszusáig ismeri el mint szocialista államot — ekkor történt, hogy a Joszif Sztálin vezette bürokraták átvették a hatalmat a párt felett, s az egész országot új útra, a kapitalista útra kormányozták.
A „szocializmus egy országban” politikája nem volt más, mint a világforradalom tagadása, mint az imperialistákkal való megbékélés. Az MLKP természetesen nem tartja megvetendőnek azt, ha egy körülzárt munkásállam megkísérel kiépíteni egy szocialista gazdaságot — ámde ez nem szolgálhat kifogásként a világforradalom tagadására, arra, hogy a munkásállam ölbe tett kézzel várjon, hogy a többi ország felszabadítsa magát: a forradalom nemzetközi terjesztése, segítése, a tűz szítása minden szocialista állam szent kötelessége.
A XX. század folyaman megszámlálhatatlanul sok „szocialista” állam jelent meg. Többségük nem volt több szovjet szatellitállamnál; amelyek valóban függetlenek maradtak, egytől egyig polgári államok voltak, csupán kettő kivétellel: Albánia és Kína.
E két nemzet magát szabadította fel a II. világháború után, s így képesek voltak nyíltan ellene menni a revizionista Szovjetuniónak. Ezt kezdetben mindössze forradalmi, népi demokráciákként tették, a hatvanas évek közepén azonban — mihelyt a végletekig kiéleződött bennük a burzsoázia és proletariátus ellentéte — szocialista államokká, proletárdiktatúrákká alakultak, méghozzá kulturális forradalom révén.
Elszigeteltségük és gyengeségük miatt azonban képtelenek voltak a forradalmat örökké fenntartani: Kínában 1976-ban, Albániában 1985-ben ellenforradalom következett be. Az albán állam nem sokkal később összeomlott, Kína pedig kapitalista–imperialista nemzetté lett.
Mao Ce-tung és Enver Hoxha — Kína ill. Albánia vezetői — ideológiailag sztálinisták voltak ugyan, de a gyakorlatban kifordították saját dogmáikat s a sztálinizmus helyett a forradalmi utat választották. Ennek okán az MLKP pozitívan, ámde kritikusan értékeli ideológiai hozzájárulásaikat, valamint elvtársként tekint őszinte követőikre.
Az MLKP, marxista–leninista párt lévén, a legszigorúbb centralizmus mellett száll síkra — egészen pontosan a demokratikus és a programatikus centralizmus mellett.
A demokratikus centralizmus azt jelenti, hogy
A programatikus centralizmus azt jelenti, hogy
A demokratikus és a programatikus centralizmus képzi az MLKP szervezeti doktrínáját.
Az MLKP alapvetően azon az állásponton van, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomnak szüksége van egy új, centralizált, a Komintern mintájára szervezett internacionáléra, azonban csakis akkor, ha ez az internacionálé valóban forradalmi, helyes doktrínát követ. Az MLKP tehát nem fog csatlakozni semmilyen internacionáléhoz, míg be nem bizonyosodik, hogy a résztvevő pártok egytől egyig valóban forradalmi, marxista–leninista pártok, valamint fenntartja a jogot, hogy kiváljék belőle, amennyiben az megszűnik valóban forradalminak lenni.
Ez nem támadás a nemzetköziség vagy a demokratikus centralizmus, csakis a naiv kozmopolitanizmus és a mechanikus centralizmus ellen; éppen hogy a valóban proletár internacionalizmus és a valóban proletár centralizmus védelme. Ha az új internacionálé minden pártja becsületesen követi az MLKP által lefektetett vonalat, s magáévá teszi a programatikus centralizmust, efféle kiszakadásra sohasem fog sor kerülni.
„A munkásoknak nincs hazájuk” — ezt írta Marx és Engels a „Kommunista Kiáltvány”-ban, 1848-ban. Amit nem tettek hozzá: politikai értelemben. Az MLKP, mint minden valóban marxista–leninista párt, internacialista. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi munkásmozgalom érdekeit a „nemzeti érdek” elé helyezi, valamint hogy a magyar munkásosztály érdekeit végső soron a nemzetközivel azonosnak tartja. Politikai értelemben tehát tagadja, hogy a munkásoknak lenne hazája.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy megvetné a haza szeretetét, melyet épp a munkások éreznek a legmélyebben: azt a forradalmi, szocialista hazaszeretetet, mely a haza népének felszabadítására ösztökél. Épp ellenkezőleg, az efféle őszinte, proletár hazaszeretetet a legnagyobb mértékben támogatja.
Ami a tulajdonképpeni hazafiasságot — vagyis a „haza védelmét” — illeti, az MLKP álláspontja teljességgel helyzetfüggő. A „haza védelme” ugyanis nem több, mint a haza uralkodó osztályának védelme; ígyhát a hazafiasság akkor megengedhető, ha a haza, a nemzet uralkodó osztálya progresszív: gyarmatokon és egyéb elnyomott nemzetekben, ahol egy egész nemzet áll szemben az imperializmussal és a feudális reakcióval, valamint forradalmi államokban — jelen korunkban a szocialista államokban.
Az MLKP, akár bármely igazi marxista–leninista párt, a legkövetkezetesebb demokrácia híve. A mai korban ez a demokrácia pedig a népi és szocialista demokrácia.
A szocialista demokrácia, amellett, hogy magában foglalja az alapvető demokratikus elveket (pl. a sajtó- és szólásszabadságot vagy az általános és egyenlő választójogot), egy új, magasabb szintre emeli azokat, azáltal, hogy
Az MLKP, szemben a kommunistákról szóló gyakori tévhittel, nem kíván egypártrendszert kialakítani, vagy a demokráciát elpusztítani. Épp ellenkezőleg, az MLKP a legteljesebb demokrácia pártján áll, hisz tudja: amíg a népet szolgálja, nincs félnivalója a demokráciától.
Az MLKP együtt kíván dolgozni minden olyan párttal és politikai erővel, mely a valódi demokráciáért és a szocializmusért küzd. Pozíciója: egyesült front mindenkivel, akivel lehetséges. Az MLKP mindazonáltal szigorú határt húz a barátok s az ellenségek közé. A barátokkal a legmélyebb együttműködés, az ellenségekkel pedig a legkegyetlenebb küzdelem a célja.
Az MLKP barátjának tekint minden progresszív, demokratikus, proletár erőt, valamint a kispolgári demokratáknak a proletariátus felé hajló elemeit: az anarchistákat, a baloldali szociáldemokratákat és a demokratikus szocialistákat, valamint a nemzeti felszabadító mozgalmakat. Ellenségének tekinti mindazokat, akik a reakciót, a tőkét és az imperializmust szolgálják: a fasisztákat, a konzervatívokat, a liberálisokat és a jobboldali, korporatista „szociáldemokratákat”.
Társadalmi–kulturális kérdésekben az MLKP következetesen a haladás pártján áll. Támogatja a homoszexuálisok és transzneműek, ill. egyéb queer emberek jogait, valamint a nemek közötti teljes egyenlőséget.
Az MLKP mindazonáltal kritikus a polgári feminizmussal és általában a polgári progresszív mozgalmakkal szemben. Úgy tartja, azok nem képesek a problémát a gyökerénél megragadni: nem ismerik fel, hogy a queerek és a nők elnyomása a tőkés termelési viszonyokból fakad. A polgári queer és feminista mozgalmakkal szemben az MLKP a proletár kulturális forradalmat pártolja.