Magyar Kommunista Párt

Ez az oldal csak olvasható. Megtekintheted a forrását, de nem változtathatod meg. Ha úgy gondolod, hogy ez helytelen, kérdezd az Adminisztrátorokat!
====== Választások Chilében – a burzsoá „demokrácia” csapdája ======

//2025. dec. 8.//

2025 novemberében elnökválasztást tartottak Chilében. Mivel az egyik jelölt sem tudta megszerezni a győzelemhez szükséges 51 százalékot, december 14-én második fordulóra fog sor kerülni, melyen már csak a két legesélyesebb jelölt vesz részt.

A chilei helyzet megértéséhez ismernünk kell az ország politikai történetét. Chilében 1970-ben, demokratikus választások után hatalomra került a revizionista marxista Salvador Allende. Az Amerikai Egyesült Államok a kezdettől fogva szabotálta Allende elnökségét és több alkalommal is meg akarta buktatni Chile népi kormányát. Ez végül sikerült is: 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok puccsot hajtott végre, és létrehozta Dél-Amerika egyik legkeményebb katonai diktatúráját: a fasiszta hatóságok többezer embert öltek meg vagy „tüntettek el”, tízezreket pedig bebörtönöztek. A politikai ellenzéket és a társadalom progresszív elemeit összezúzták, a chilei proletariátust pedig gúzsba kötötték.

Pinochet majd’ 15 éves uralmának persze gazdasági eleme is volt: Chile volt ugyanis az egyik első olyan ország, ahol megvetette a lábát a kapitalizmus neoliberális irányzata. A neoliberalizmus lényege a mégoly csekély „jóléti” állam lebontása, az eszelős privatizáció, és általában a piaci logika uralmának kiterjesztése a társadalom egészére és az emberi élet minden aspektusára. Ebben a rendszerben (amely napjaink kapitalizmusának meghatározó formája Los Angelestől Pekingig) a társadalom felett a piac „láthatatlan” keze uralkodik – a „láthatatlan” kéz szorítását ugyanakkor a proletariátus és a folyamatosan pusztuló kispolgári középosztály nagyon is érzi.

Burzsoá közgazdászok szokták emlegetni a chilei neoliberalizmus „sikerét”. Habár a chilei gazdaság valóban komoly fellendülésen ment keresztül (melynek előnyeiből nyilvánvalóan az észak-amerikai és a chilei kapitalisták részesültek a legnagyobb arányban), a társadalmi olló szélesre nyílt: Chile vált Dél-Amerika egyik legegyenlőtlenebb országává. A nagyon is érezhető egyenlőtlenség eredményeképpen Pinochet bukása után újra erőre kapott a korábban illegális chilei baloldal. A reformista Szocialista Párt, a revizionista Chilei Kommunista Párt és más baloldali csoportok koalícióban és külön-külön is komoly eredményeket értek el a választások során. Több alkalommal is volt az ország élén népfrontos kormány.

A chilei neoliberális kapitalizmus 2019-ben súlyos válságot élt át. A privatizáció, a társadalmi egyenlőtlenség, az általános megélhetési válság és a még mindig életben lévő Pinochet-alkotmány nyomán „társadalmi kirobbanás” (estadillo social) vette kezdetét – így hívták akkor Chilében az osztályharc akut megnyilvánulását. Forradalmi szempontból a helyzet ígéretes volt: a proletariátus milliós számokban vonult az utcákra. Azonban a lehetséges felkelésnek nem volt valódi vezetése. Habár a revizionista Kommunista Párt és a baloldali Népfront szövetség támogatta a felkelést, annak élére állni nem tudott. A lehetőség végleg elúszott, mikor a reakciós kormánynak sikerült lenyugtatnia a népet a miniszterek cseréjével és enyhe reformokkal, illetve az alkotmányról szóló népszavazással. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a chilei reakció nem féltette volna komolyan a hatalmát. Több tucat halálos áldozattal járó fegyveres erőszakkal, bebörtönzésekkel és olcsó propagandával (mi szerint a demonstrációk mögött kubai és venezuelai kémek állnak) próbálták térde kényszeríteni a dühös chilei proletariátust.

A baloldali lendület azonban nem állt meg: 2021-ben a kommunisták által is támogatott Népfront nagy választási győzelmet aratott, melynek nyomán Gabriel Boric lett az elnök. Az örömre azonban gyorsan üröm jött. Noha a Népfrontnak komoly, történelmi esélye volt arra, hogy megszilárdítsa a hatalmát egy új alkotmánnyal, ez az esély gyorsan elillant: a rengeteg liberális identitáspolitikát, de valódi osztálypolitikát alig tartalmazó alkotmányt a chileiek elutasították. E mellé jött még az adózási reform és a nyugdíjreform kudarca.

A jobboldali ellenzék „derekasan” gáncsolta Boric kormányát, ebből viszont a nép csak annyit látott, hogy a Népfront-kormány képtelen elérni azokat a célokat, amelyekért ő 2019-ben harcra indult. 2025-re oda jutottunk, hogy a Népfront – a következetes osztálypolitika hiányában és a jobboldali parlamenti szabotázs eredményeképpen – egy hitelét vesztett kormány lett, amelyet a nép nagy része már egy ultrareakciós neoliberális kormányra is lecserélne. 
Az idei választások is ezt a tényállást tükrözik: az első körben a kommunista Jeanette Jara által vezetett Népfront 26,85 százalékot kapott, a jobboldali-neoliberális, Pinochet-féle diktatúrát méltató José Antonio Kast pedig 23,93 százalékot. A probléma ott kezdődik, hogy a szavazatok maradékát három jobboldali párt szerezte meg (19, 13 és 12 százalékos arányban). Ezekből kettő bejelentette, hogy a második körben a Kast-féle Republikánus Pártot((Az olvasó jól sejti: a Republikánus Párt Donald Trump azonos nevű pártja után kapta a nevét. José Antonio Kast az amerikai elnök lelkes rajongója. --- V.Z.)) fogja támogatni. Ezzel szemben a Népfrontnak nincsenek tartalékai: még ha a centrista Franco Parisi be is állna mögé (amit biztos, hogy nem fog megtenni), a szélsőjobboldal így is több szavazatot tudhat magánál.

A decemberben esedékes második forduló során a Népfront alighanem katasztrofális vereséget fog szenvedni. Az új, ultrareakciós kormány ott fogja folytatni, ahol elődeik abbahagyták: gőzerővel fog menni a neoliberalizmus, Chile pedig továbbra is az USA hűséges vazallusa marad. José Antonio Kast mindenben Trumpot másolja, a gazdaságban csakúgy, mint a menekültek kérdésében vagy a klímapolitikában. Nem lenne meglepő, ha – ugyancsak Trump nyomán – a kapitalizmus egyre súlyosabb válságaival szembesülő  chilei reakció is egyre nyíltabb diktatúrát építene ki. A tény, hogy a reformista baloldal közel volt hatalma megszilárdításához, indokolttá tenné a diktatúra kiépítését és ezzel a későbbi „kellemetlenségek” megelőzését.

A chilei baloldal elvesztette a lendületét. Képtelen volt következetes osztálypolitikát folytatni, ezzel pedig elvesztette a munkásosztály bizalmát és lehetővé tette azt, hogy a jobboldal látszatproblémákat (identitáspolitika, migráció) felhasználva mozgósítsa a választókat. Habár a 2019-es forradalmi hullámot nem jobban kihasználni már magában véve végzetes hiba volt, a Népfront koporsójába az utolsó szöget mégis az alkotmányos bohóckodás és a parlamenti kreténizmus verte bele. A Népfront a forradalom mandátumával jutott hatalomra; a forradalmat azonban a parlamenten belül akarta véghez vinni, ami lehetetlenség. Ezzel a lépéssel a Népfront megfosztotta a munkásosztályt méregfogaitól. A Népfront először harcba hívta a népet, majd magára hagyta – ezek után pedig csodálkozott, mikor a választások során a dolgozók többsége megbüntette a Népfrontot. 2025-ben a chilei haladó erők újra átélik az 1973-as bukást. A különbség csak annyi, hogy míg 1973-ban a reakció puskaropogás közepette jutott hatalomra, 2025-ben elég volt a szavazóurna is.

Külön bírálatot érdemel a Chilei Kommunista Párt. A chilei kommunisták több kardinális hibát is elkövettek. Azontúl, hogy már nagyon régóta a revizionizmus, a reformizmus és a parlamenti kreténizmus útját járja, a chilei párt nem ismerte fel a 2019-es forradalmi szituációt, és képtelen volt vezetni a proletárok tömegeit. A Népfrontba beleolvadva feladta a forradalmi programot és ezzel pedig objektíve a chilei neoliberális kapitalizmus túlélését segítette elő. Szolgáljon Chile intő például minden forradalmi kommunista számára.

--- **Vass Zoltán**