2025. nov. 11.
Venezuela munkásai a kora XX. század óta félgyarmati viszonyok közt tengődnek. Hiába élnek Dél-Amerika egyik legmódosabb államában, ha a nemzet vagyonát egyfelől a komprádorok és bürokraták, másfelől a jenki imperialisták szívják fel.
Persze szó sincs arról, hogy hagyták volna magukat. Először a szociáldemokráciához, majd pedig az ún. chávezizmushoz (ti. a Hugo Chávez hirdette radikális-nacionalista szociáldemokráciához) folyamodtak segítségért, de végül mindkettő cserbenhagyta őket. Hasztalanul államosította az előbbi az olajipart, s osztott földet az utóbbi, ha minden birtoksértés dacára nyugton hagyták a burzsoá gazdasági törvényeket, s alapjukat – a magántulajdont.
Természetes is, hogy hagyták. Mindnyájuk burzsoá, ha nemzeti is. Bármiképp gyűlölik a jenkiket, végtelenül több félnivalójuk van a proletároktól: az imperialisták talán megfosztják őket birtokaiktól, a munkások viszont biztosan meg fogják. Nem állottak, nem állanak készen a hatalmat a munkások kezébe adni, így hát kénytelen-kelletlen a tőkére, s legfőként annak uralkodó nemzetségére, a külföldi, imperialista tőkére kell támaszkodniuk. Hisz tudjuk: az állam csak egy osztály szervezete a többi fékentartására; a modern társadalomban pedig mindösszesen két olyan osztály van, mely képes az államban vezető szerepet játszani: a proletariátus és a burzsoázia.
A jenkik eddig tűrték Chávezéket1), mert túl drága lett volna – nem érte volna meg – leváltani őket. Mára azonban elérték jó szerencséjük határát; a lanyha populista reformok már nem elegek a népnek, sőt, teljes gazdasági összeomláshoz vezettek. Már az Egyesült Államok is úgy érzi, itt az idő lecsapni.
Paradox módon ez éppen hogy segíti a venezuelai munkásokat. Akár Kerenszkij a Kornyilov-affér idején, Maduro is kénytelen felfegyverezni őket a fenyegetés elhárítása végett. Ám a fegyverosztás – Pandóra szelencéje: ha egyszer kinyílott, sosem lehet visszazárni. S mihelyt a nép visszaveri az imperialistákat, tüstént a komprádorokra szegezi majd fegyvereit.
Venezuela forradalma nemzeti-demokratikus, nem pedig szocialista forradalom lesz. Ez nyilvánvaló. Amíg egy nép ki nem vívta függetlenségét, aligha küzdhet meg hazai ellenségeivel. Mégis, a munkások nemzeti forradalma kell hogy legyen: mint láttuk, a burzsoázia képtelen beteljesíteni történelmi feladatát s kivívni a nemzet szabadságát.
Venezuelában már közeleg a leszámolás órája. Az objektív helyzet meglesz a népi demokratikus forradalomra; abban már csak bízhatunk, hogy a szubjektív rész is készen áll majd: a párt. A munkásosztály nem ragadhatja meg a hatalmat, még a demokratikus forradalomban sem, hacsak nem vezeti a marxista–leninista párt. Ha azonban a párt a felfegyverzett munkások élére áll, semmi sem állíthatja meg őket.
A munkás-paraszt demokratikus diktatúra végre képes lesz arra, amire a nemzetiburzsoák sohasem voltak: elkobozni minden idegen tulajdont, letagadni az államadósságokat, valamint egy önfenntartó gazdaságot építeni. Ez Venezuela egyetlen útja előre.
Éljen a nemzeti demokratikus forradalom és a népi demokratikus diktatúra!
— Pesti Ervin